A szimbolikus vagy képzeletbeli játék – ahol a gyerek a képzeletét használva alakítja a környezetét, tárgyakat ruház fel jelentéssel, és szerepeket vesz fel – mindig is a gyermekkori fejlődés egyik legfontosabb eleme volt. De mit jelent ez a mai, digitális világban, amikor a gyermekek egyre gyakrabban ülnek képernyő előtt, és játékaik jelentős része virtuális térben zajlik?
A virtuális játékok vonzereje – és korlátai
Nem kérdés: a digitális játékok színesek, izgalmasak, gyors visszacsatolást adnak, Ugyanakkor nem pótolják azokat a
komplex készségterületeket, amelyeket a valódi, saját testből, térből, kommunikációból kiinduló szimbolikus játék biztosít.
Mi marad ki, ha csak virtuálisan játszik a gyermek?
Virtuális játék közben a gyermek statikusan ül, és csak a szemét és ujjait használja. Meggátolja a motoros funkciók kialakulását. Úgy mint a kéz-láb koordinációt, egyensúlyérzéket, térbeli tájékozódást. A finommotorikájuk fejlődése visszamaradott, nincs célzás, differenciált ujjmozgások, csippentés stb. Ez később gondot jelenthet az írás- olvasás készség kialakulásában.
A kreatív gondolkodás és történetalkotás gyengül
A szimbolikus játék során a gyerek ő maga hozza létre a játék világát – karaktereket, cselekményt, szabályokat. Ezzel szemben a legtöbb digitális játék készen adja a történetet, így a gyermek passzív befogadó, nem aktív alkotó.
Példa: Egy doboz „versenyautóvá” változtatva millióféle kalandot jelenthet. Egy tableten futó autós játék viszont csak annyit, hogy elérj a célba.
A társas kapcsolatok és érzelemszabályozás gyakorlása hiányzik
A képzeletbeli játék sokszor társas – testvérekkel, barátokkal, szülőkkel zajlik. A gyerek szabályokat alkot, konfliktusokat old meg, együttműködik. A képernyő előtti játék legtöbbször egyoldalú és magányos, vagy ha online, akkor is strukturált, nem ad teret érzelmek természetes gyakorlására.
Példa: Ha két gyerek szerepjátékozik („te vagy az orvos, én meg a beteg”), akkor megtanulják egymást meghallgatni, kivárni a sorukat, érzelmeket kifejezni, szókincsük bővül, beszédkészségük fejlődik.
A valós eszközökkel való manipuláció elmarad
A kéz használata, tárgyak tapintása, térben való mozgás segíti az idegrendszer érését. Egy virtuális világ nem kínál érzékszervi integrációt – a gyerek nem hallja az igazi hangokat, nem tapintja a tárgyakat, nem éli meg a gravitációt, súlyt, ellenállást.
Egyensúly a kulcs: nem ördögtől való a képernyő, de nem pótolja a valódi játékot
A digitális játék önmagában jelen van, és nem hagyható figyelmen kívül. Egy bizonyos életkortól, szigorúan szabályozott határok mentén még hasznos is lehet – de csak akkor tud előnyös lenni, ha nem helyettesít, hanem kiegészít. A
gyerekeknek elsősorban saját testből és élményből kell tanulniuk, mert a fejlődési utak nem "letölthetők", csak és kizárólag megtapasztalhatók.
Szülőként mit tehetünk?
- Adjunk időt és teret a szabad játékra, ahol nincs előre meghatározott szabály.
- Csökkentsük a képernyőidőt, különösen 6 éves kor alatt.
- Kapcsolódjunk a gyerek képzeletvilágához: ha ő „sárkány”, mi lehetünk a király, vagy az erdő, amin átszáll.
- Adjunk egyszerű, nyitott végű játékokat: pl. kendő, doboz, fakocka – a gyerek ezekből bármilyen világot építhet.
A képzeletbeli játék a gyermek világának szíve-lelke. Egy varázspálca, egy láthatatlan barát vagy egy asztal alatti bunker a gyermeki tanulás legerősebb eszköze. Ha elvesszük tőlük ezt a lehetőséget – akaratlanul is –, a fejlődésük egy fontos dimenziójától fosztjuk meg őket. Támogassuk őket hogy lehetőségük legyen valóságosan is játszani – és hinni a tengerben a szőnyeg alatt.
